Mint mindennek van kezdete, így vége is. Ezáltal ennek a blognak is eljött a vége.

S most biztosan felteheted a kérdést, hogy miért ? Egyszerű: Nem szolgálja a célt amire a blog létre jött. Tudom nem írtam, nem írtam sokáig, sokat. El akartam  vonulni a világtól, látni egy kis csendet és nyugalmat. Magamban lenni és gondolkodni, vissza húzódni a világtól. S olyan dolgokra fokuszálni melyek fontosok voltak. Igazából blogolni, kiírni a lelkem egészen fontos volt. Legalábbis addig míg olyan emberek kezdték olvasni, akik inkább irigységből, mint megértésből voltak itt. Szomorú, s főleg az, hogy az én életemre bárki is irigy legyen. Kemény éveken vagyok túl, olyan dolgokon melyek nem kerültek leírásra, mert már nem akarom magamra hozni a bajt. Legyen az étemben jó vagy rossz esemény csak olyan ember fogja tudni, akire igazán vonatkozik.

Soha nem akartam ezt a blogot a saját káromra fenntartani, és arra, hogy mást hasznot húzzon az életemről való információkról.  Soha nem akartam spirituális támadás alatt állni, de sajnos ez mind megtörtént s még annál is több.

Nem tudom befolyásolni az emberek féltékenységét, irigységét az életemről és nem is szeretném, hogy ez többet megtörténjen, így elhatároztam, hogy életem egy kreatív része megszűnjön. Így csak azok az emberek fognak tudni az életemről, akik közel állnak hozzám és szeretnek.

Nem akarok több pletykát, irigységet, hazugságot vagy bármilyen rossz indulatot. S ehhez nem járulok, nem adok lehetőséget sem okot. Továbbra is folytatom az utam és fejlődésem ebben a világban. Bár ez a kaland véget ér, egy új kaland fog kezdődni.

A világ nagy veszteséget érezhet, s azok is, akik szerették olvasni az életem apró történeteit, mert sok bölcsességről maradnak le. Még ha nem is én vagyok a legtudálékosabb ember, remélem volt, akinek segítségére lehettem.

Köszönöm azoknak, akik támogattak a hosszú úton és olvasták, megértették a szemléletemet.

                                                            Viszlát!

Valószínűleg észrevettétek, hogy eltűntem a világ elől és visszavonultam az írástól, a történetek és események, élmények megosztásától. Egyszerűen csak magamba zártam mindent. S vannak dolgok melyek soha nem fognak napvilágra kerülni.

Elég hosszú egy idő volt írás nélkül belátom. Többször hozzá akartam látni, de valahogy inkább csak halasztottam és hagytam érni a dolgokat. Egyébként is elég elfoglalt voltam a kurzus  elvégzésével, melyet sikeresen végig vittem csak a bizonyítványt kellene az iskolának elküldenie egyszer. Sikeresen megtanultam azt, amit eddig is tudtam ,csak most már van egy angol papírom róla. És talán segíthet elhelyezkedni ügyfélszolgálati munkakörben a jövőben. Persze nem hiszem, hogy ez lenne az utolsó dolog, amit tanultam. Kisebb függőségem van a tudásom terjesztésére. Ez legalább egy jó utón való időeltöltés.

Persze nem csak ez változott, hanem a munkahely is. Mert, hogy most már van. S az elején még egész lelkes voltam és néha nehézen néha könnyebben teltek a napok, főleg, hogy egy hét után menedzser lett belőlem, s úgy éreztem mintha mély vízbe dobtak volna. Főleg, hogy nem erre a pozícióra jelentkeztem és nem is igazán vágytam erre a lehetőségre. Nem akartam felelősséget és meg kaptam mindet. De nem bánnom egy kis rálátást ad az élet apró kis történéseire. A munka nem nehéz. Churrost árulni egyszerű, embereket elviselni nehezebb. Főleg, hogy kettőtől kellett elbocsájtanom az első hónapban. Talán ez a legjóbb oldala az egésznek, én választhatok, hogy kivel dolgozhatok együtt, a legjobb mégis csak az lenne, ha nem másnak, hanem magamnak termelném a bevételt, na persze az a jövő és a lehetőségek zenéje.

Hogy mi más változott ??? Nos, teljesült egy régi vágyam, egy különleges személy miatt. Természetesen a személy a kedves párom. S nem tudom, hogy mennyire látja vagy tudja, de ezzel az ajándékkal megkönnyebbítette a szívem terhét és lenyugtatta az idegeimet. Az ajándék nem volt más, mint két becses lélek macska bőrben. Életem új lelkesítői és inspirálói. Nagyon köszönöm, hogy lehetőségem van az ő életükben lenni és ők az enyémben.

Tudom sok mindent leírhatnék és végtelen hosszú storykat mesélhetnék, de nem most. Talán legközelebb, főleg, úgy, hogy az emberiség értelmébe és agykapacitásának használatának látszata  erősen csökkent. De ezeket a vicces vagy éppen felháborító történeteket legközebb osztom meg.

Ne feledjétek jóból kicsit adnak.

Mint általában az szokott lenni, hogy nem túl sok minden marad ugyan abban az állapotban. Most is változott egy s más. Mint például a munkavállalással kapcsolatos terveim is. Nem mintha nem akarnék dolgozni, de nem is éppen úgy látszik a helyzet, hogy hamarosan munkám lesz, hiába a sok jelentkezés. Na de mindegy is van ennél sokkal jóbb dolog is a világon. Mint például egy újabb kurzus elkezdése. Vagy éppen egy újabb vakáció. Persze mindkettő az univerzum jóváhagyásától függ.

Addig is megint csak várakozás. Idő eltöltés. Gondolkozás. Imádkozás. S egyéb háztáji munkák elvégzése. Arról nem beszélve, hogy ideje olyan dolgokat elkezdenem csinálni, amik inkább fejlesztenek és örömömet lelem bennük, de valahogy soha nem kellek fel azzal a lábbal, hogy neki is kezdjek. Valahogy minden mást meg kell csinálni mindennek előtt és amikor végre ott lenne az idő arra, hogy végre csináljam, amit szeretnék nem azt, amit kell már nincs elég idő vagy energia.

Ezen változtatni kell. Felállítani egy elsőbbségi sorrendet és csak el kezdeni. Csak időt szakítani arra amire kell. Nem elfelejtkezni magamról. Nem elfelejtkezni a terveimről. Mert úgy gondolhatnánk időm, mint a tenger egészen addig míg a tengernyi vízből csak lábmosó lesz. Azt mondanám, használjuk i a lehetőségeinket, legyek azok bármilyenek. Persze mondom én, aki az első lépésnél megakadt, ami félig meddig igaz. Azért félig mert az elmémbe, már megcsináltam és létrehoztam, amit szerettem volna. S most csak át kellene vinnem ezt a gyakorlatba is. S nem azzal befejeznem a napot, hogy majd holnap. Vajon meddig van ott lehetőségként a holnap? Bele sem gondolunk abba, hogy megérjük e holnapot, mert nincsenek kétségeink felőle, mintha tudnánk, hogy ott lesz nekünk, előre tervezünk, ha kell korán lefekszünk, megteszünk mindent a következő napra. s a mával már nem is törődünk. Majd fogunk, amikor már késő.

Kezdjünk el élni ma! Kezdjünk el tenni a boldogságunkért! Még ha nem is tudsz nagy dolgokat megtenni, addig is kezdheted az apróbakkal. Nem az a lényeg, hogy mekkorát teszel, hanem hogy folyamatosan teszed. Csak lépésről lépésre. Nincs értelme kihagyni 1-1 fokot a haladás érdekében, mert Isten, ha kell vissza küld az elejére csak, hogy jól megtanulod hol rontottad el.

Tanulni kell. Fejlődni kell. Szeretni kell. Ma, holnap és mindig.

S még ha úgy érzed életed egy kudarc és nem értél el semmit, amit szerettél volna, mint én. Csak néz körül és adj hálát azért, ahol jelenleg vagy, amid jelenleg van és aki jelenleg vagy. Sok mindenen mentél keresztül, jól és rosszon egyaránt. S ah tehetnéd vissza mennél az időben és változtatnál egy-két dolgon, de nem tudsz. Így csak fogad el múltadat és alkoss egy jobb jövőt. Kezdve a mai nappal.

A kezdet mindig nehéz, az út göröngyös és a jutalom édes!

Az élet olyan, amilyennek látjuk. Ha kell vegyél egy szemüveget! Talán akkor jóbb lesz.

Nem túl sok beszámolni valóm van, de mivel legutóbb azt mondtam, hogy többször írok így betartom a szavam. A napjaim nagyrésze nagyjából ugyanúgy zajlik, ami hamarosan végett fog érni. Nem, még mindig nincs munkám, tehát nem az lesz a változtató tényező, inkább csak egy ön motiváció, egy jobb én születése. Mert mivel is tölthetném el ezt a rengeteg időt? Igazából akármivel. S most nem azon kell gondolkodjak, hogy mi az S.O.S., hanem azon mit szeretnék tenni. Fura egy érzés, s néha kicsit unalmas egyedül. De az unalom és a magány megtanít értékelni csodás pillanatokat és embereket az életben. Megtanít megbecsülni a jelenre s élvezni amink van.

Tehát önfejlesztés, de milyen téren? Igazából minden téren. Csak egy kis löket kell egy kis önbíztatás dolgokra és kitartás. Hogy a kedvelt dolgokból szokásokat alakítsak ki. Tudományosan beletelhet 21 napba vagy akár 249 napba is, de nem az a lényeg, hanem a csinálni akarás a tettlegesség. Nem mindig ah majd holnaptól bla bla bla. Legyen inkább a mától a gondolataink között. A pozitív féle gondolkodásnak sok előnnyel származik. Ha képes vagy elhagyni rossz dolgokat, már jobb vagy mint a lakosság fele. Nem mondom, hogy könnyű, de a minden fejben dől el nagyon is igaz. Magam is közködök néha egy-egy rossz szokással. Mondjuk káromkodásról soha nem fogok leszokni, nem azért, mert nem tudnék, hanem mert kifejezetten élvezem. Sajnálom anyám a szappannal való szájmosás nem vette el a szám ízét a trágár szavaktól. Mondhatom ez is én vagyok. Persze ne aggódjatok tudom, mikor, hogy kell viselkedni általában.

Na,de vissza is a nagy tervekhez, a változásokhoz, mert nem csak külsőleg akarok fejlődni, hanem szellemileg, spirituálisan, megtalálni a belső békémet és egy újfajta úton szeretném felfogni a halált, boldogságot, örömet és szenvedést. Szeretném megtanulni az elfogadást és a megbocsájtást. Nem csak lelki béke érdekében, hanem azért is mert nagy negatív fizikai benyomást képes okozni a szervezetünkbe, s legtöbbször nem is tudjuk mi is az okozója a fájdalmunknak.

Napi meditálás, különböző frekvenciájú zenék, önkifejezés testmozgás és egészséges ételek alapján való élet egy jó kiindulás a változásra. Szabadulj meg a negativitástól és légy hálás mindenért. Mert mindig minden okkal történik. S mindig mindennek van következménye, még akkor is ha az már nincs a látó körünkben.

Viszlát a legközelebbig

      Hosszú kihagyás után újra itt vagyok, mint azt láthatod. S most jönnek az okok, miért is nem írtam semmit az utolsó hónapokban. A válasz  egészen egyszerű. Tudatosan nem akartam megosztani semmit. Sem arról, hogy vagyok vagy mit csinálok. Kiakartam zárni mindent és mindenkit az életemből egy kis időre. S hogy miért? Mert tudom vannak emberek, akik nem jóindulatból olvassák a blogomat. Vannak emberek, akik annyira féltékenyek és rosszindulatúak, hogy képesek bármit megtenni, hogy kárt okozzanak nekem. Nem tudom mi olyan különleges számukra az életemben, hogy mindig rólam kell szóljon az életük. Hogyha tudnák a mindennapi szenvedést, amellyel megküzdők nem hinném, hogy szeretnének a helyemben lenni.

De elég ennyi ezekről a csodás teremtményekről. S inkább beszámolok hol járok most az életemben. Mert ez a 3 hónap elég soknak tűnt őszintén megvallva. s olyan sok minden történt. Mint például egy sikeres költözés. Még mindig ugyan az a város csak egy kicsivel jóbb helyen. Csak én és Ő. Senki más. Még mindig nem szoktam hozzá, hogy a nővérem már csak telefonhívásra van tőlem. Pozitív és negatív egyaránt érzékelhető. Na, de mindent csak idővel. Hosszú idő óta ez az első, hogy úgy élek, mint egy normál párkapcsolatban élő személy. Ideje volt már. A nagy költözés után sikeresen meglátogattam a szüleimet is hazámban. A hazámban, ahol nem lelem otthonom, olyan rég volt már az a megszokott otthon érzés, hogy inkább vendég vagyok, mint családtag. Idegenek nekem ők és én is nekik. Legalábbis néhány esetben. Nem tudunk már annyi mindent egymásról, mint mikor otthon éltem, persze ez természetes. Mégis hiányzik néha az a nem tökéletes édes élet, ami soha többé nem jön vissza már.

Természetesen, amivel lehet segítem a családomat, akár hol legyek is. Még akkor is, ha nem kapok érte semmit. Nekem nem is kell semmi. Az ő életük még csak most fog igazán kezdődni.  S nagyon remélem a legjóbb s legboldogabb utat fogják választani.

A legnehezebb ezekben a haza látogatásokban mindig a búcsúzás. Főleg azért, mert soha nem tudom, mikor lesz a legközelebbi  találkozás. Csak reménykedni tudok abban, hogy hamarább, mint hogy lehetőségem lenne rá.

Visszatérve e ”csodás” országba néhány nehézségbe ütköztem. Nem legyőzhetetlenekkel csak inkább kellemetlennel. Mint például távol létemben valaki eltulajdonította a biciklimet a hátsó kapun keresztül. Nem esett valami jól az információ, na de isten véled bicikli. Tárgyak után nem kell sírni. A lábamat még nem lopta el senki. Aztán persze itt a másik krízis. A munka vállalás. Vállalnám, ha lenne. Főleg olyan, amit szívesen csinálnék is, de persze itt minden örökké valóságig tart és olyan minta atomfizika lenne egy boltba vagy bárhol dolgozni. Komolyan gondolkodom saját üzleten már. Mert mire valaki vissza szól, hogy enyém a munka csontvázzá fogok dermedni. Dehát úgy is lesz valahogy valami előbb vagy utóbb. Tudom elég biztató. De nem vagyok az a feladós típus, mint tudjátok. Addig is próbálom kihasználni az időmet és olyan dolgokat csinálni, amire ezelőtt nem volt lehetőségem. De sajnos örökre nem lehet munka nélkül lenni vagy mégis ? Bár lehetne élni pénz nélkül. Mondjuk valahol lehet.  Hagyjuk is az e-fajta ábrándozást és csöppenjünk vissza a valóságba. Abba, ahol várni kell és várni és várni.

A jövőben próbálok majd többször jelen lenni itt és megosztani a felfedezésimet a nagyvilágról. Mert minden és mindenki változik. Ahogy én is.

Addig is próbálj meg több lenni ma, mint tegnap.

Most, hogy többet nem kell felkeljek hajnalban és a hidegben derékba törve dolgozzak egészen több időm van a semmit tevésre, s úgy látszik az agyam kissé unatkozik. Persze ez nekem nem okoz gondot, mivel mindig van valami, amivel le tudom foglalni magam. Mint például olvasás. Amikor van idő két nap alatt kiolvasol egy könyvet, amikor nincs félévbe is bele telhet. Persze könyv olvasásból nem lehet megélni, mármint, ha csak magadnak olvasod.  Egy nyugdíjas otthonba biztosan hasznomat vennék. Na de ott még nem vagyok.  

Egy nagy hátulütője van a temértelen időnek. Elveszel benne. Nem létezik óra s perc. Csak te s az, amit csinálsz, s így könnyen belemerülsz egy-egy dologba a kelletténél többet. s akár lustává is tehet.

S ennek megakadályozására az időmet tanulással fogom eltölteni, önfejlesztéssel. Persze a szórakozás sem fog kimaradni, de ha már egyszer az életben kényszer munkanélküliségen vagyok, akkor kihasználom az időmet. Ki tudja milyen sokáig fog tartani egyébként is.

S ilyenkor jön a kérdés: Nem aggódsz az anyagiak miatt ? Igazából aggódhatnék, de kurvára felesleges, munkám úgy se lesz vagy még 3 hónapig, s mit tehetnék ? Egyszerű ne költsd hülyeségekre a pénzt. Csak arra, ami tényleg kell. Mondhatnánk egyszerűen beosztással él az ember. Szorgos kis hangya voltam leszek zenélő tücsök egy pár nap alatt.

Nem mintha a pénz lenne a legnagyobb probléma, inkább az, hogyan erősítsem meg magam lelkileg és testileg. Hogyan legyen motivációm s ne zuhanjak a depresszió, önsajnálat, lustaság csalogató karjaiba. Főleg, hogy munkamániás vagyok és két nap után mennék dolgozni. Mintha menni kéne, mert máskép nem lehetséges. Munkamánia. Hát az önképzés lesz a munkám.  Most nem arról lesz szó ezt és ezt kell tennem, mert csak erre van időm, hanem ezt és ezt teszem mert ezt akarom tenni.  Mintha egy régi álom vált volna valóra, persze a számlák és egyebek fizetése nélkül. Legalább az egészségemet nem károsítom abban a mérgező közegben többet. Az utálat, irigység, féltékenység valamire, amit nem is tudnak milyen nehéz. Irigyek, mert nem tudják mire is igazából. Egy percig nem jártak a cipőmben, egy percig nem látták és élték át a rémálmokat, amelyek oly valóságosak voltak. Vagy a reggeli gyötrelmet, amivel fel kellett kelni, majdnem minden nap. Hol egyik, hol másik.  Nem az embert látták, nem a jót, hanem az ellenséget bennem. Nagy hiba. Ha valaki jóbb nálad állj vele össze, hogy könnyebb legyen a jövőben neked. Csapatban egyszerűbb a munka, még akkor is ha nincs 100%-os egyetértés.

A legszebb mindenben mégis, hogy ki mutatja meg igaz oldalát és ki az, aki, csak hasznot akart belőled mindig is, s mikor nem talál kimondja, hogy mennyire utál. Nem meglepő ez kétszínű emberektől.

Szerintem jó döntést hoztam, s ha választanom kéne megint ugyan így tenném. A kevesebb néha több. Többet ér a mentális egészségem, mint a pénz vagy pozíció, amit ajánlani tudnának nekem. Egyébként is csak hazug szavak és ígéretek. Csak egy jól kitalált sakk játszma az egész, csak parasztok helyett udvari bolondok dolgoznak. Ne fejtesd el  WE ARE FAMILY !!! Évtized legnagyobb hazugsága minden egyes cégnél. Ne dőlj be és ne bízz senkiben !

 Én kihasználom a most kapott szabadságomat, ha van alkalmad tedd ezt te is.

  Az a bizonyos 0. nap március 6.ára esett, sajnos hamarabb nem tudtam írni, de most itt vagyok és leleplezem magam.  A vissza számlálás a felmondó levél átadásáról szólt.

Végre itt hagyom ezt a csodálatos céget, mely oly sok fizikai  és lelki fájdalmat okozott. A hely, ami, össze gyűjtötte a város különleges férgeit, persze mint mindig tisztelet a kivételnek, mely nem olyan sok van.

Így már csak néhány napot kell kibírjak, hogy érezzem a szabadság és egyben a munkanélküliség áldásos erejét. 😂 😂 😂 😂 😂 😂 😂 😂 😂 😂 😂

El sem tudjátok képzelni, milyen régóta várom ezt a pillanatot, hogy a legtávolabb lehessek a helytől és mindazoktól, akik negatív energiát bocsájtottak és még mindig bocsájtanak ki felém. Valamiféle ellen állhatatlan vágyat éreznek, hogy az életük rólam szóljon. Ne kérdezzétek miért vagyok annyira különleges nekik, mert fogalmam sincs, de termeszétesen meghagyom ezt a pótolhatatlan érzést, mert tudom, nem képesek egy percre sem elfelejteni, annyira üres életük van.

S hogy innen, hogy lesz tovább? Nos az sok mindentől függ. De legfőkép tőlem. Mert én vagyok, aki döntést hoz, aki gondolkodik és cselekszik. Így csak azt árulhatom el, hogy nagy munka vár rám. Építeni a lelket a testet és az elmét. Fokuszálni a tervekre és a lelki békére. Magadnak élni.

 A pénz nem fog boldogítani, a munka nem fog meggyógyítani, a kétszínű negatív emberek nem fognak szeretni. Csak veszítesz magadból, csak veszítesz az idődből, ha engem kérdezel nem érte meg a pénzért ennyi mindent megtenni, amit egy perc alatt el lehet költeni. Na de valahogy mégis csak ez volt a terv. Gyűjteni, majd elkölteni arra, amire kell. Csak arról nem volt szó, hogy a hátam törőm bele majdnem, hogy ennyi utálatot kapok a kemény munkámért. Hogy nem volt időm semmire, de semmire, hogy alvás hiányba szenvedtem több, mint egy évig. Hogy államdó fáradtság és kimerültségnem voltam kitéve. Na és mindez miért ?  Hát igazából én magam sem tudom már. Csak számjegyekért a bankszámlán.  Manapság csak azért élünk nem nulla csak több nulla.

Menjünk vissza az őskórba légyszi.

Egy tanácsa jövőre nézve, magamnak és mindenki másnak. Nem a munkának élsz a munka él neked. Ne akarj több lenni, mint egy átlagos dolgozó, ne vállalj felelőséget semmiért ne lépj magasabb pozícióba, mert valaki más akarja, csináld önszántadból, ha akarod, de nem fogja megérni az idegeskedés egyébként. A tudás hatalom. Szerezz tudást magadnak, ne azért, hogy másokon segíts. Lehet önző, de megkímél sok embertől. Ne terheld túl magad csak azért, mert a munkát valakinek el kell végezni. A munka meg vár. Nem sétál el, mindenki más fog. Ne az legyen az egyetlen motivációd, hogy a számlákat ki kell fizetni, vagy enni kell.  kényeztesd magad. Élj egy kicsit, még akkor is ha az élet nehéz. Minden elmúlik. A jó a rossz egyaránt. Hogy hogyan az tőled függ. Irányítsd a jövőt saját magad és családod javára.

S végezetül, csak légy Boldog !

Mert, ugye olvasni jó. Még akkor is, ha csak egy metaforikus elképzelés az egész, avagy mégsem. Mert miről is szól a könyv??? Aki olvasta és emlékszik annak könnyű, aki nem nos jóbb lesz, he egy kicsit bele mélyed e különös nem mindennapi műbe. Mert a könyv rólunk, egyszerű kisemberekről szól. A munkás osztályról, aki nap- nap után bemegy dolgozni és csak teszi a dolgát. Monoton, egyszerű, unalmas, lélektelen munkát, persze a nagy semmiért. Mivel megfizetni eléggé  soha nem fogják, amit éppen csinálunk.

Na de, hogy is jutott eszembe e remek mű ? Egyszerű. Csak utálom, amit csinálok. Csak nem akarom, soha többé ezt csinálni, amit most. Sem fizikailag, sem lelkileg nem tesz jót ez a hely nekem. Úgy érzem én is egy ízeltlábú semmire sem való dologgá változom, de nem azért, mert nem teszem jól a dolgom, hanem azért, ahogyan viselkednek, bánnak velem, a légkör, s még akkor is, ha nem érdekel valamennyire hatással van rám.

Míg a könyv főhőse munkája miatt aggódott én addig alig várom, hogy elhagyhassam, hogy le tegyem a terhet a vállaimról. De, mint ő, ugyanúgy én is család támogató vagyok, s nem tehetem meg egyik percről a másikra, hogy azt tegyem, amit szeretnék. Bár csak tehetném. A szívem nem lenne olyan nehéz, mint most. Az idő múlik az okok meg halmozódnak miért ne. Még akkor is, ha ott van a miért de. Nyilván való: Magamért. S itt látszik, mennyit is érek saját magamnak. Hát körülbelül semmit. Igazán elszomorító.

 A történet folytatásával rájön a kis bogár, hogy mennyire fontos a család, az élet, az emberi lét. Hogy nem is élvezte az időt, csak a munkának élt. Én nem szeretném, úgy befejezni, ahogy ő tette. Éhen halva, lapátra kerülve. Na de, mit tehetnék most? Hogyan tudnám túlélni ezt az egész átváltozást?  Alkalmazkodás? Talán.  Vagy egyszerűen menjek a saját vágyaim után.

Hmm, igazából miért is ne ? Miért is ne lehetnék az, ami szeretnék, vagy miért is ne tehetném, amit szeretnék. 24 nap múlva minden kiderül.

A visszaszámlálás elkezdődött.

Sajnálom, de rossz hírt kell közölnöm. A tegnapi nappal meg szegtem, hogy nem játszom többé, annyira kellett az agyamnak, annyira vágyott rá, s nem a nyerésen vagy vesztésen járt az eszem, hanem azon, hogy játszani kell. Egyfajta vágy, sóvárgás, ami nem megy magától el. Addig legalábbis nem, amíg el nem kezdem a játékot. S persze a kör meg nem áll.

Micsoda érdekes dolog az elme. Bezzeg 10 nyelven beszélni meg évekig tartana megtanulni, függőnek lenni meg elég csak néhány alkalom.  Az élet nem fair. Sokszempontból legalábbis nem.

Egy a sok közül, amin javítani kell. Elhagyni kell, úgy körülbelül örökre. Harcolj magyarán a saját elméddel, anélkül, hogy megörülnél. Bár utóbbi talán, már késő. Ezen is túl leszek egyszer és megtanítom a kedves agyam, hogy nincs szüksége e fajta elégedettségre.

S majd egyszer minden rendben lesz, átvészeljük az ég és tenger tomboló viharát s a földremegését is. Mert amit most élünk és érzünk, gondolhatjuk, hogy a legrosszabb és nem látjuk a kiutat, de igazából később visszatekintve rájöhetünk nem ez volt életünk legnehezebb pillanata. De, hogy ezt lássuk  mindig csak az idő múlása ad alkalmat. 

Igazából, olyan sok mindent elmesélnék, olyan sok mindent el is felejtenék, de egyiket sem tehetem meg. Mesélni nem lehet mert nem az én életem, bele szólásom nincs csak véleményem lehet.  S az sem a legjóbb, na de mit tehetek én, nem az én életem. Csak egy néző vagyok, aki figyeli az eseményeket. Még akkor is, ha tudom az arcokon hamis mosoly ül.  Az élet néha nem várt fordulatókat hoz számunkra, nem saját magunk, hanem néha mások miatt. Soha nem tudhatod, ki mit ad vagy vesz el az életedből. Hogyan láncol le, vagy enged el. Hogyan hagyja, hogy legyél, ami szeretnél, aki szeretnél lenni. Realisztikus vagy önző döntés ?  Esetleg önkéntes döntés valaki másért. Valószínűleg sokan közölünk feladtak álmokat és vágyakat szerelem okán. Jó tanács: Csak ne tedd !!! Hagyjuk csak az egészet a nárcisztikus emberekre és majd  látjuk majd az eredményt. Úgy is minden csak a mi hibánk lenne, ha valami balul sül el.

De talán csak azon múlna mennyit engedsz, meddig hagyod, hogy valaki elmenjen ? Harmónia és egyenlőség. Milyen ritka egy kombináció manapság. Valószínűleg soha nem fogok tökéletes példát látni egy kapcsolatra. Nem mintha tökéletes létezne.  Csak ugye a kíváncsiság, mit és hogy csinálnak az emberek máshogy. Mi lenne a titok ? Kommunikáció, megértés, vagy csak egy jóval összetettebb dolog. Vagy csak néhány ember tényleg csak egymásnak teremtetett.  Lehet soha nem tudom meg. Az biztos kemény munka eredménye lehet.

S a feledésről ? Nos könnyebb lenne az élet rossz emlékek nélkül az egyszer biztos, na de lennénk azok, akik vagyunk most ? Kétlem. Döntések sorozata hozott el engem s téged e napig. Megállás nélkül nap mint nap haladtunk előre az időben, remélve egy jóbb jövőt, egy jóbb életet. Soha nem feledve, honnan jöttünk, s hová tartunk. Nem feledve, hogy a múlt nem ismétlődhet meg. Mert most minden rajtunk múlik.   Mi tehetjük a napjainkat, jóbbá és hasznosabbá, mi változtathatunk a helyzetünkön, mi döntünk mennyi energiát és időt fordítunk arra,  hogy jóbb legyen, mert most már nem vagy gyerek. S ha a változás nem megy akkor tanulj meg elfogadni, mert más esélyed nincs túl élni ép elmével e csodás életet.

Megtanulni elfogani a megváltozhatatlant, kulcs a boldog élethez.

Oh Uram én nem kérek sok mindent, neked semmi nekem minden. Nem kérek örökké valóságot sem pillanatnyi boldogságot. Nem kérek több időt csak erőt. Testit és lelkit, mert gyenge vagyok. Túl sok próbatétellel kellett szembe néznem. Túl sok szenvedés és megoldatlan probléma, emlékek melyek ébren kínoznak, majd álmaimban térnek vissza.

Kérlek szabadíts meg a szenvedéstől! Szabadíts meg a gonosztól! Adj szabadságot a lelkemnek! Adj egyetlen okot az életre. Arra, hogy felkeljek holnap reggel is. De még ha okot nem is adsz, csak adj erőt kérlek. Kérlek. Mert az út előttem egyre sötétebb. Ments meg innen, mert én magam nem tudom. Szükségem van Rád, jóbban, mint bármikor ezelőtt.

Csak mond meg kérlek miért tetted ezt velem ? Miért lettem Gyenge ? Hová tűntem ? Hol vesztem el?  Tudom elhagyni téged volt a legnagyobb hibám, és mindig az is lesz. Bocsáss meg nekem, s felejtsd el vétkeim. Nem akartam elveszteni magam csak önmagam lenni, de elvesztettem mindent és mindenkit. Gondoltam mindent kontrollálni tudok, de a dolgok csak kicsúsztak a kezeim közül, és semmi, de semmi nem segített össze szedni lelkem apró darabjait.

Azt hittem mindent elbírok, hogy mindent leküzdők, hogy előttem nincs akadály. De Te megmutattad, bizonyítottad, semmi voltomat. Soha nem akartam elérhetetlen dolgokat, de most minden elérhetetlen. Minden csak lehetetlen. S Te nem vagy itt. Nem segítesz nekem. Valószínűleg nem is érdemlem meg. S talán már amúgy is túl késő.

Nem kell, hogy meg ments, nem kell, hogy szeress. Nem kell szánalomból kinyújtott kezed. Nem Te hagytál el engem, én fordítottam hátat neked. Az én döntésem volt a saját utam. Azt hittem jól választok, de csak többszörösen is hibáztam, nem múltam felül emberi mivoltomat. Tökéletlenségem.

Hiba volt gondolni lehetek több, mint ami vagyok. Belátom Neked álomvilágban éltem és élek. S csak most kezdek felébredni, s a valóság elkeserít minden nap. Az élet túl keserű, hogy mosollyal az arcon lehessen élni. Nem az lettem és nem olyan lettem, amilyen lenni akartam. Különösen nem Erős.

Válaszolj kérlek!

Mond mit teremtettél ? Hová lettem Én ? Elvesztem e szörnyű világban, amit teremtettél. S csak nem látom a kivezető utat. S nem is kell lássam. A sötétben az egyetlen esélyem becsukott szemmel járni, mert látni semmiféleképpen  nincs esély. Egyhelyben várni, az nem én vagyok. Talán nem jó  a helyzet és gyenge lettem, de még nem semmisültem meg. Még ott van egy kis láng, tán nem erős, s egy kis szellő elfújná, de míg a szellő nem jön a láng lehet még erdőtűz. S Veled vagy Nélküled, de az én világom lángokban lesz. S amikor minden leégett, tudni fogom, hol vagyok s nem leszek elveszett.

Ámen.

A változás ott kezdődik el, amikor rájössz hol vagy. Esetenként nehezebb kimászni a gödörből, mint gondolnánk, néha csak körbe-körbe megyünk a saját magunk által ásott veremben. S bár gondolatainkat lassacskán a változás felé tereljük, maga a változás még nem történik meg. Még hiányzik az a kezdő lépés. A legeslegelső. Talán változtatni az életünkön könnyebb lenne, ha emlékeznénk, hogyan tanultunk meg járni. Mert nem adtuk fel, csak azon voltunk minden elesés után, hogy újra felkeljünk és járjunk. Bizonyára nem volt akkor sem a legjóbb érzés seggre huppanni, vagy arccal a földet csókolni, de csak próbálkoztunk és próbálkoztunk. Mentünk tovább, kétségek nélkül, szüleink biztattak és segítettek minket, de igazából minden rajtunk múlott. Még mindig minden rajtunk múlik. Láttuk a célt, koncentráltunk minden egyes gondolatunkkal, hogy elérjük, amit akarunk. Mert nem csak sétálni akartunk, hanem szaladni, felfedezni, megmászni magas polcokat, bútorokat egy cseppnyi félelem nélkül, mintha a hegytetőjét akartuk volna elérni. Anélkül, hogy kétségeink lettek volna saját magunkban. Lehet, akkor még nem tudtuk mi az a félem, vagy nem voltunk tisztábban a kockázatokkal, mégis temérdek hiba és újra kezdés után elértük, amit akartunk. Önállóak lettünk. Sétálunk, szaladunk néha egészen megállás nélkül.

S hogy én, hogy állok most magam megformálásával ? A gondolatnál. A terveknél, tudásnál, elemzésnél, gondolkozásnál, hogy mit akarok és hogyan. Csak persze megint az a bizonyos nehéz első lépés kell. Kell a motiváció, s nem mástól, hanem magamtól. Mert nem akarok többé körbe-körbe járni a saját csapdámban. Hanem egy egyenes úton kifelé onnan. Nem túl élni, akarok, hanem élni. Úgy élni, ahogyan szeretnék, nem ahogyan tudok. Élni minden lehetőséggel. Élni lelki békével. De miért is túl nehéz megtenni az első lépést, mikor nincs mit veszítenem rajta? Tán a komfort érzett fog vissza, vagy szimplán lustaság, vagy csak a lehangolt élet?  Esetleg mindhárom, vagy még több ? Az biztos ez ellen tenni kell, minél hamarabb szedem össze magam, annál hamarabb leszek mentálisan és fizikálisan is jóbb formában. Nem lehet a végletekig egy helyben lenni vagy előre mész vagy hátra, de valamerre menni kell. S én ez előrét választottam.

S legalább gondolatban eljutottam a változásig, mert minden ott kezdődik el, s majd, ha minden össze állt a fejemben és erőre kap a testem is, tudom, hogy képes leszek sokkal több mindenre, mint azt elterveztem.  De csak lassan lépésről-lépésre. Mert egy nap rájössz a saját helyezettedre  és annak negatív hatásaidra a napjaidban. Érzed, hogy lépned  kell, hogy mozdulnod kell. Hogy tovább ez így nem mehet, egy csendes hely kell az elmédnek, ahol végre nyugalomban lehetsz és nem érzed a börtön szorongató, sötét falait. Hogy ki kell tőrnőd onnan, ahol vagy és végre élned kell. Végre tenned kell, nemcsak beszélni róla, nem csak álmodozni róla, tenned kell érte. Csak saját magad válthatja meg önmagad. Mások tettei hasztalanok lesznek. Magadért kell élned. Magadat kell szeretned.

S itt kérlek ne értsd félre üzenetem, mert nem egy fajta önző személyiség képet szeretnék a szemetekben előteremteni, hanem csak figyelmet adni annak, mennyire is elfedjük, csak egy életet kaptunk, mely már születésünk óta az a bizonyos óra csak vissza felé ketyeg. S az idő nem áll meg egy pillanatra sem. Nem vár és soha vissza nem jön. Csak megy. Így kérlek ne feled milyen fontos is vagy, minden, amit teszel, mondasz, kreálsz s az, amit nem egyaránt.

Fontos vagy. Nekem, neki és mindenkinek. Ne feledd, hogy légy ugyanolyan fontos saját magadnak, mint más személy fontos neked. Belőled s belőlem még mindig csak egy van. Nem több, s amíg élsz nem kevesebb. Becsüld az időt s magad egyaránt. Én is azt teszem.

     Lassacskán megint csak vége az évnek, oly gyorsan, oly sebesen. S oly sok minden történt.  Csak a rengeteg fájdalom maradt meg bennem, a temérdek sírás, gyász és szomorúság. De talán nem minden pillanat volt gyötrelmes, talán nem minden egyes részem tört és veszett el.

Tudom, hogy nem vagyok teljesen ép, s az elmém kínoz a mai napig. Mert a tudat, az emlék, az üresen tátongó sötét lyuk a szívemben még mindig jelen vannak, talán ott is lesznek még sokáig, csak meg kell tanulom elfogadni, ezzel élni és kezelni. Mert változtatni nem tudok a múlton, csak vele élni.

De a sok rossz ellenére legalább tudom, jó úton vagyok. Még, ha vannak szomorú időszakok is, legalább még fel kelek minden nap. Még egyszer utoljára minden reggel elhiszem valami ma más lehet. Mert minden este, mikor lehunyom a szemem arra gondolok, talán nem jön el a holnap. Talán nem kapom meg a következő esélyt, a következő napot. Szomorúan hangozhat, de sohasem tudod, melyik lesz az utolsó napod. Nincs garancia a következő napra. Sehol sincs szerződésbe foglalva.

 Így még, ha kedvetlen, szomorú vagyok is, mélyen belül hálás vagyok minden egyes napért, amit Isten adott. S hálás, hogy azokra gondolhattam, akiket szeretek. Mintha az élet csak 1 napig tartana, kezdődik, mikor felébredek és véget ér mikor lefekszem.  Minden nap egy élet.

Ezzel a felfogással, csak azon a problémákon törőm a fejem, ami az napra vonatkozik, próbálok minél kevesebb dolgon gondolkozni és csak használni a lehetőségeimet. Próbálom élvezni a megadatott ”utolsó” napot.  Próbálom megmenteni a maradék ép elmémet és újra összerakni magam. Mert a gyógyuláshoz idő kell és szeretet.

 Hogy meddig lesz, így nem tudom, nem is kell, hogy tudjam. Mert az ideje mindennek meg van, nem egy perccel később és nem egy perccel hamarabb, csak időben.

       Néha az élet csupa meglepetés és nem várt öröm. Olyan dolgot ad, melyről álmodban sem gondoltál, olyan embert hoz, akit sohasem vártál. Egészen addig, amíg…  rádöbbensz.

Talán a sors, a véletlen, vagy csak egy kis kupidó angyal, akár melyik is legyen az oka, a lényegen nem változtat. Mert egy szépnaptól fogva, azon kapod magad, hogy várni fogod őt, hogy valakit, akit nem ismertél, most ismerni akarsz minél jóbban. Hogy csak szemtől szembe, akarsz vele lenni, kimondott szavak nélkül. Csak csendben, csak ketten, elfelejtve a világ rohanó zaját és csak megállítani az időt a perfekt pillanatban.  Csak egymás kezét simogatva, felejtitek el a borzasztó világ terheit, mert nem létezik más, csak ti.  Jól tudjátok ez csak a kezdet, talán ép túl korai is. Különösen nekem, de minek is vesztegetni az időt, ami mindig úgy rohan, amikor élvezni is lehetne. Miért is állnánk meg egy apró kis pillanatra, amikor az élet öröme elsuhan mellettünk. Nem kell rohanás, csak lassú léptek. Nem kell ígéretek, csak cselekedetek, nem kellenek üres szavak, csak a tekintet. Nem kell sietni, csak szeretni.

S elfejteni, milyen fájdalmas összetörve lenni, megtanulni újra szeretni és hinni. Bízni. S arra gondolni ez valami teljesen más lesz. Jóbb, mint eddig, akármi is volt. Nincs más lehetőség, csak hinni, remélni és bízni. Míg remény van, addig mi vagyunk.

Mint a legutóbbi bejegyzésben olvashattátok, hogy szüneteltettük egymást az életünkből, egészen addig, míg  egy üzenettel véget vettetem mindennek. Talán nem a legstílusosabb szakítás, de legalább csendes, kíméletes. Mindketten megköszöntük egymásnak az együtt töltött időt, jókat és szépeket kívánva a jövőre.

S mondhatnám milyen sokat is változott az élet, hogy vége, de igazából nem. Mert nem is volt itt, nem kellett semmilyen fizikai erőfeszítést bele tennem az egészben. Csak a szívemet szedte szét darabokra és az elmémen ütött egy kisebb rést.

S ezt idő lesz feldolgozni, hogy az érzelmek és a gondolatok ne róla szóljanak, hanem valami másról, s persze a depresszióm sem segít annyira az egészen.

Felkavart összezavart érzelmek egy nagy lábasban, megállás nélkül keverve, míg csak el nem forrja az összeset a láng.  S a főzőedény üres marad. Üres, de nem  tiszta.  S nem is lesz az még elég sokáig. Napok, hetek biztosan kellenek a nagytakarításhoz. Egy odaégett edényt addig takarítasz míg meg nem unnod és a kukába vágod. Ezt kellene tennem nekem is. Egyenesen a halottas házba menni, hogy ne kelljen többet szenvedni.  Ja tudom egyszerű megoldás lenne. De egy szakítás nem a világ vége. Túl lehet élni még akkor is, ha úgy gondoltad Ő lesz a személy, akivel leéled az életed békességben és szeretetben. Nos tévedtem. Megint. S őszintén nem is bánnom, mert tudom, jobb dolog vár rám ennél, egy kalandosabb egy vidámabb élet.

S így a három nagy csapás beteljesülésével elkönyvelem ezt az évet életem legszarabb évének. S remélhetőleg ennél szarabb már nem lesz semmi. Két hét lelki és fizikai szenvedés után, visszatértem az élők közé. Igaz nem teljesen, de legalább elindultam a kivezető utón.

Mert mindig van remény, az élet nem áll meg 25-nél, hanem megy tovább. S menni is fog. Minden egyes dolog azért van, hogy összes majd felállj belőlük a kérdés csak az milyen erősek a lábaid, hogy újra talpon legyél.

Érdekes látni így utólag,  i volt a hiba és mik azok a dolgok, amik fontosabbak voltak a kapcsolat fenntartásánál, mert mindig csak a pénz a pénz. Hogy legyen kész a konyha és egyebek. A szezon munka milyen jó, főleg, ha nem is értesz hozzá, de azért örülök legalább egyikünk elégedett a választásával. Mert minek is az otthon, ha nem is laksz benne. 100 % logika.

Igazából, már most jónak látom, hogy vége lett. Nem azért mert, olyan borzasztó volt, hanem, mert túl nagy volt a nyomás. Kicsit elegem van a férfi hisztérikából. Valahogy ők nem nővik ki.

Addig is próbálom magam megszeretni, elfogadni, elfogadni, hogy akármennyire is mondják milyen jó nő vagyok és mindent megtesznek és ’’szeretnek”, mégis elhagynak. Elfogadni, hogy nem csak az én hibám volt, hogy ők tesznek fel agy állarcot maguk elé, hogy megfeleljenek nem én. Hogy még ha összetörök is felfogok állni. Nem másért, hanem magamért.

Ideje megint kitalálnom magam. Új célt adni az életemnek. S legfőképpen boldognak lenni.